A kortárs képzőművészet kulturális színtér egészében elfoglalt hagyományosan hangsúlytalan pozíciója a rendszerváltás utáni két évtizedben sem változott jelentősen, és még azok a sporadikus kezdeményezések is, amik igyekeztek a hazai szcénát a nemzetközi vérkeringésbe bekapcsolni, az elmúlt tíz év kultúrpolitikai indoktrinációjának és kultúra-finanszírozási átstruktúrálásának köszönhetően, mára már szinte teljesen szétporladtak. Az intézményi színtér állami költségvetésből fenntartott szereplői elvesztették autonómiájukat és hitelességüket, az önkormányzati intézmények a pénzhiány miatt szinte láthatatlanok, a nonprofit, grassroots kezdeményezések, az identitás alapú kulturális aktivizmus helyszínei és megnyilvánulásai a fenntarthatóság kihívásaival küzdenek. Az összkép egyetlen sikeres alkotóeleme a piaci logikát követő kereskedelmi galériás szcéna, hála a neoavantgárd generáció alkotói felé forduló hazai és nemzetközi gyűjtői érdeklődésnek. Ebben a tágabb összefüggésben igyekszik az előadás áttekinteni azokat a tendenciákat, feltételeket, motívációkat, logikákat és potenciálokat, amik egy európai nagyváros ideális kulturális tájképében az “alternatív”, “független”, “kísérleti” – vagy nevezzük is bárhogyan – alkotói energiáknak kereteket és nyilvánosságot biztosíthatnak egy fenntartható ekoszisztéma keretei között.